14. fejezet

Sziasztok! Mint azt láthatjátok, hosszan kihagyás után megint jelentkezek :) Nem kezdeném el sorolni a távollétem okait, gondolom, úgysem arra vagytok kíváncsiak. Remélem azért még maradt néhány olvasóm, és hogy a közeljövőben gyakrabban tudok frisselni.

Jó olvasást :) Komikat is kérek!

14. Éjszakai meglepetések

Egyszerűen nem tudtam elaludni. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, végig ez a bevésődéses dolog járt a fejemben. Amikor Alice elmondta, inkább örömöt éreztem, hiszen így senki és semmi sem szakíthat el minket egymástól, most viszont azon törtem a fejem, hogy Jake ezt eddig miért nem közölte velem.

Úgy éreztem, jobb lett volna, ha tőle tudom meg. Magam elé képzelem, ahogy a kellemesen mély hangján magyarázni kezdi, de közben sötét szemeivel végig fogva tartja az enyémeket.

Anya és Apa még nem értek haza. Esme mondtam, hogy valószínűleg csak reggelre jönnek vissza, majd kedvesen megkérdezte, hogy itt maradjon-e velem, de én visszautasítottam az ajánlatát.

Most kicsit egyedül éreztem magam, hiszen máskor Anya vagy Apa szinte mindig itt ülnek a szobámban, amíg el nem alszok.

Álmosan ásítottam egy óriásit, de valahogy mégsem jött álom a szememre. Odakint a Forksra jellemző örökös eső kopogott az ablakomon. Néha már az a különös, ha nem esik egyfolytában.

Éppen elhatároztam, hogy igyekszek a lehető leggyorsabban álomba merülni, mikor valamiféle neszt hallottam odakintről. Kővé dermedtem az ágyamban fekve, és lélegzetvisszafojtva hallgatóztam.

Éreztem, hogy nem valamelyik családtagom az, ők nem így motoszkálva közelítenék meg a házunkat.

Újra mozgolódást hallottam. Lerúgtam magamról a takarómat és lábujjhegyen az ajtó felé indultam. Ha valaki meg akar támadni, az ágyban nem tudom megvédeni magam.

Mezítláb lépkedtem a hűvös járólapon, mivel a papucsomat a szobámban hagytam.

Váratlanul óriásit reccsent valami, és egy másodperccel később jöttem csak rá, hogy a küszöb adta ki ezt a hangot, amikor ráléptem.

Gyorsítottam a tempómon, most már nem osontam, hanem hangtalanul szaladtam egészen a bejárati ajtóig.

A fülemet az ajtóra tapasztottam, és koncentráltam. Igyekeztem a legapróbb neszt is meghallani kintről.

Beleszippantottam a levegőbe, de csak az eső és a növények illatát éreztem kintről. Talán ki kellene mennem, szétnézni?

 Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd egy halk kattanással kinyílt a nagy, fából készült, vaskos ajtó.

Legnagyobb őrültségemre mezítláb kiléptem az ajtón. A talpam alatt a csúszós, sáros, hideg földet éreztem, miközben tettem néhány apró, bizonytalan lépést.

Éreztem a pizsamámon keresztül az óriási cseppekben hulló égi áldást, amely órák óta áztatta a földet.

Vöröses hajam és világos színű pólóm szinte világított a sötétben. Most hiába próbáltam megtalálni a zaj forrását, néma csend lett idekint.

Biztos csak képzelődtem, vagy talán már félálomba merülve hallucináltam a hangokat – próbáltam nyugtatni magam.

Megfordultam, hogy visszamenjek a házba, de ahogy megmozdultam, valaki a hátam mögül elkapta a kezem.

Majdnem felsikítottam, de aztán elemezni kezdtem az ismerős, forró érintést, és egy pillanat alatt megszállt a nyugalom.

Szembefordultam a támadómmal, és egy rosszalló pillantás kíséretében halkan felkacagtam.

-          Jake! A frászt hoztad rám! – korholtam nevetve. – Nem is tudod, hogy megijedtem.

Farkasom arcán egy pillanatra elégedett mosoly futott végig, majd igyekezett bűnbánó arckifejezést erőltetni magára, miközben előrébb hajolt, és egy megpuszilta az arcom.

-          Nagyon sajnálom… csak gondoltam megleplek – suttogta a fülembe.

Halkan kuncogtam, miközben átölelt, majd izmos mellkasához bújtam, ő pedig percekig szótlanul simogatta a hátam.

Igaz, hogy nagyon megijesztett, de az örömöt, hogy velem volt, semmi sem ronthatta el.

-          Menjük be! – törte meg a csendet a szerelmem. – Túl hideg van idekint.

Lassan elindultunk befelé a házba, és ahogy beléptem, szitkozódva jöttem rá, hogy tiszta sár a talpam. A boldogság tisztára elfelejtette felem, hogy pár perce még ijedten kalimpált a szívem, és az éjszaka csendjében rémülten kerestem a zaj forrását.

-          Azt hiszem, lábat kell mosnom – jelentettem be, miközben Jake felé mutattam a szürkésfeketére színeződött talpam.

-          Rendben, itt megvárlak – vetette le magát könnyedén a kanapéra.

Ahogy a fürdőszobába siettem, és megnyitottam a kád csapját, az járt a fejemben, hogy hogyan kerülhetett ide. Egyáltalán, hogy jutott eszébe, hogy meglátogasson? Nem mintha nem örülnék végtelenül a jelenlétének, de hogy gondolta ezt?

Az morfondíroztam, mi lesz, ha a többiek megtudják, hogy itt vagyunk éjszaka kettesben. Nem repesnének az örömtől, főleg nem Apa. Remélem, mire reggel visszaérnek, már nem találják itt Jake-et.

Sietős mozdulatokkal, némi tusfürdőt kenve a kezemre, letakarítottam a lábam, majd levettem egy törölközőt, és szárazra töröltem. Mikor végeztem, vetettem egy pillantást a tükörképemre, és bosszúsan állapítottam meg, hogy fényes hajtincseim most sem úgy állnak, ahogy én szeretném.

Elővettem a hajkefémet, majd igyekeztem elfogadható állapotba hozni a vörös szénaboglyát a fejemen.

Ahogy végeztem visszasétáltam a nappaliba, ahol Jake a kanapén fekve bámult kifelé az apró ablakon. Leültem a lábához, Ő meg ravaszul megragadta az alkalmat, elkapta a derekam, és magához húzott.  Ajkait lágyan az enyémekre tapasztotta, éreztem valami kellemes bizsergést, és igyekeztem egyre közelebb kerülni hozzá. Legnagyobb örömömre egyre szenvedélyesebben csókolt, miközben a derekamnál fogva szorosan tartott.

Én éppen a mellkasát és a nyakát simogattam, ahogy lihegve elszakadtunk egymás ajkaitól.

Hirtelen bevillant egy gondolat az agyamba, amit eddig a jelenlétével sikerült elfeledtetnie. Elhatároztam, hogy rákérdezek. különben még egy jó darabig nem fog nyugton hagyni ez az egész.

-          Jake, kérdezni szeretnék valamit… - kezdtem halkan, szinte a bőrébe suttogva a szavakat, majd feltápászkodtam a hasáról, hogy a szemébe nézhessek.

-          Csak nyugodtan – biztatott.

-          Arról lenne szó, amit Alice mesélt nekem este, ahogy hazaértem – motyogtam bizonytalanul.

Olyan történt, amire nem számítottam. A kíváncsiság helyét rémület vette át a tekintetében. Sötét szemei összeszűkültek egy pillanatra, majd rendezte vonásait, és intett, hogy folytassam.

-          Már eddig is meséltél nekem a bevésődésről – folytattam, de az arcát figyelve egyre kevésbé éreztem úgy, hogy tovább kellene mondanom.

-          Tudom, miről van szó – bólintott Jake. – Alice elárulta, hogy már tudod…

-          Hogy-hogy ? Felhívott? – vágtam a szavába.

Szerelmem gondterhelten sóhajtott fel, majd kényelembe helyezte magunkat a kanapén, végül az asztal lábának egy pontjára fókuszálva beszélni kezdett.

- Mivel tudtam, hogy Edward és Bella ma éjszaka nem lesznek itthon, arra gondoltam, hogy megleplek – vetett rám egy apró mosolyt. – Ahogy a tervemen agyaltam, Alice számára természetesen eltűnt a jövőd. Azonnal felhívott, mivel sejtette, hogy ez velem kapcsolatos. Elmondtam neki a szándékaimat, mire ő legnagyobb meglepetésemre bevallotta, hogy mikor hazaértél, elmesélte neked a bevésődés dolog kettőnkre vonatkozó részét. Kicsit kiakadtam, mivel nem így terveztem, hogy megtudd. Alkut ajánlottam Alice-nek, miszerint, ha nem mondja el senkinek sem a családodból – főleg nem Edwardnak -, hogy idejövök, akkor megbocsájtom neki az egészet. Ő simán belement, azzal a feltétellel, hogy vigyázzak Rád éjszaka.

Egy pillanatig némán bámultam magam elé, igyekeztem felfogni a hallottakat. Szóval megvan a magyarázat arra, hogy Alice miért nem rohant még át kétségbeesetten, hogy eltűnt előtte a jövőm.

Bizonyos szempontból nagyon jól esett, amit mondott, hiszen kiderült, hogy ő is úgy gondolja, hogy ezt tőle kellene tudnom. De mikor akarta elmondani?

-          Nincs semmi mondandód a bevésődéssel kapcsolatban? – kérdeztem lágyan.

- De igen, bár már Alice lelőtte a poént – mosolygott rám melegen. – Régebben sokat meséltem neked erről, szóval már az alapsztorit gondolom, ismered… A mi speciális esetünket nézve a mai napig nem talált senki sem magyarázatot. Még sohasem volt példa olyanra, hogy egy farkasnak egy félvámpír lett a lenyomata. A mi esetünkre azt hiszem, joggal mondhatnánk, hogy szerelem az első látásra, hiszen én már akkor belédszerettem, amikor először megpillantottalak, bár úgy tűnt, hogy te is már rögtön az első napjaidban az szívedbe zártál – nevetett fel halkan. – Ezek után, mint ahogy gondolom, emlékszel is rá valamelyest, szinte testvére szeretettel foglalkoztam veled állandóan. Nem olyan rég kezdtem rád másképp tekinteni, ugyanúgy, ahogy te is rám. Sokszor gondolkoztam rajta, hogy el kellene mondanom neked, hogy mi a helyzet, de sosem találtam megfelelő alkalmat…

- Örülök, hogy ezt elmesélted – suttogtam, miközben visszahajtottam a fejem a mellkasára. – Más ezt a te szádból hallani. – nevettem fel.

-          Akkor most nem lesz sértődés emiatt? - érdeklődött reménykedve.

Még hangosabban kacagtam ezen a képtelen ötleten. Sohasem tudnék rá komolyan haragudni. Egyszerűen nem volnék képes elviselni, hogy rosszban vagyunk.

-          Dehogy – legyintettem. – Örülök, hogy te is elmondtad, mert rosszul esett először Alice-től hallani. De tudod örülök, hogy így van…

Jake felvonta a szemöldökét, majd vetett rám egy kérdő pillantást.

-          Úgy gondolom, most, hogy így erre fény derült, rájöttem, hogy soha semmi és senki sem szakíthat el minket egymástól…

Szerelmem ajkai széles mosolyra húzódtak, majd szorosan magához ölelt, és belepuszilt a hajamba.

-          Örökké együtt leszünk, Nessie… - suttogta a hajamba, miközben lágyan ringatni kezdett a karjaiban.

Boldogság áradt szét bennem, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Percekig az ezek visszhangoztak a fejemben, miközben éreztem, hogy elálmosodok.

Lassan lecsukódott a szemem, de félálomban is csak ez lebegett előttem:

Örökké.

13. fejezet

Sziasztok! Hosszú kihagyás után megint jelentkezek.
Boldog új évet mindenkinek!
Elnézést a hosszú szünetért, de állandó jellegű időhiányban szenvedek.
Remélem, azért még örültök a fejezetnek, és megajándékoztok néhány kommenttel.
Jó olvasást!

13. Szerelem és bevésődés

Aznap különösen nehezemre esett hazamenni. Nem akartam egy lépést sem tenni, a jelenlegi helyzet számomra tökéletesen megfelelt.

Jacob szorosan ölelt magához, egyik kezével lágyan cirógatta a hátam. Mindkettőnk tekintete a távolban kutatott, ahol az egyre lejjebb haladó nap narancsszínű sugarai könnyedén játszottak a csillogó víztükrön.

Szoborrá kövülve ültem a sziklán, mert féltem, hogy ez csak egy gyönyörű álom, és egyetlen mozdulat hatására felébredhetek.

Ahogy telt az idő, kezdett bennem tudatosulni, hogy lehet, hogy ez mégis csak a valóság.

A szívem még rendszertelenebb ritmusban dobogott, ahogy tisztázódott bennem, hogy ez a mai délután tényleg megtörtént.

Igyekeztem nem gondolni arra, hogy hamarosan el kell indulnom hazafelé. Azt meg végképp nem akartam felhozni magamban, hogy ezt még el is kell mondanom a családomnak.

Mert tudtam, hogy ezt nem titkolhatom. Most már Jacob és én egy pár lettünk, és végre teljesült az, amire régóta vágytam.

-          Min gondolkozol? – kérdezte lágyan.

Imádtam a hangját. Bármikor szívesen hallgatnám, amikor beszél. Ráadásul hozzám másképp szól, mint bárki máshoz.

Ebből arra következtetek, hogy rám nem úgy gondol, mint a többiekre. Remélem, ez azt is jelenti, hogy tényleg szeret engem.

Olyan jól esett arra gondolni, hogy nem sokkal ezelőtt tényleg kimondta, hogy szeret. Semmi sem fontosabb számomra nála.

És most, ennek a napnak a hatására, teljesen boldog voltam. Hirtelen szinte szebbnek láttam a világot.

-          Mindenfélén – válaszoltam megkésve.

Jacob vidáman felnevetett. Nem tudtam, hogy min nevet, hiszen szerintem semmi vicceset nem mondtam.

-          Ez nem válasz – kacagott tovább.

Nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Talán azt, hogy éppen a szerelmünkön elmélkedek. De ez olyan furcsán hangzana. Nem tudnám kellőképp leírni Jake számára a kettőnkkel kapcsolatos érzéseimet.

Egyszerűen erre nincsenek megfelelő szavak.

-          Csak kettőnk helyzetén gondolkoztam… - suttogtam a nyakába.

Újból felnevetett, csak ezúttal valamivel halkabban. Éreztem, ahogy rázkódik a teste.

-          Azon van mit… - motyogta.

Vártam, hogy mondjon még valamit, de nem szólalt meg. Úgy döntöttem, ideje hazamennem. A nap már jócskán lemenőben volt, már sötétedett is. Lassan aggódni kezdenek anyuék…

-          Mennem kell – jelentettem be Jake-nek.

Szerelmem szomorúan mért végig. Titokban örültem annak, hogy sajnálja, hogy mennem kell. Furcsálltam, hogy ilyen kicsinyes dolgok is örömet tudtam nekem szerezni, de igazából nem akartam ezzel túl sokat foglalkozni.

Farkasommal kézen fogva sétáltunk a Black ház felé. Egyszerűen tökéletes volt így. Úgy éreztem, ennél boldogabb nem lehetnék, és aminek még jobban örültem az volt, hogy ezt láttam Jacob arcán is.

Ahogy az autómhoz értünk megállt, és karjait a derekam köré fonta. A szívem egyre hangosabban és gyorsabban dübörgött. Lassan közelebb hajolt hozzám, majd puha meleg ajkai hozzásimultak az enyémekhez.

Egyszerűen nem tudtam arra koncentrálni, hogy még levegőt is vegyek, túlzottan lefoglalt a csók.

Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, és igyekeztem még közelebb hajolni hozzá.

Hosszú percekig csókoltuk egymást a kocsimnak dőlve. Szívem szerint soha nem hagytam volna abba, de egyre gyorsabban sötétedett, és most már tudtam, hogy indulnom kell.

Lassan elhúzódtam Jacobtól, majd még pár másodpercig arra figyeltem, hogy elegendő mennyiségű oxigént juttassak a szervezetembe.

-          Vigyázz magadra! – súgta, miközben tekintete az enyémbe fúródott. – Szeretlek – tette hozzá valamivel később.

Meg akartam állítani az időt, és megőrizni ezt a tökéletes pillanatot az idők végezetéig. Sajnos nem tehettem, így be kellett érnem annyival, hogy pár pillanatra belemélyedtem a lelkesen csillogó szemébe.

-          Én is szeretlek – válaszoltam.

Megfordultam, és beszálltam. Ahogy elhajtottam, Jacob ott állt, és nézett, egészen addig, ameddig rá nem kanyarodtam az autóútra.

Vezetés közben természetesen végig csak Ő járt a fejemben. Ha akartam volna se tudtam volna másra gondolni. Egyetlen szó visszhangzott a fejemben: szeretlek.

Az út most kifejezetten rövidnek tűnt, valószínűleg azért, mert maximális sebességgel száguldottam hazafelé.

A kocsit leparkoltam a garázsban, majd szórakozottan lépkedtem a ház felé.

Ahogy beléptem, elsőként Alice sietett elém, aki cseppet sem tűnt vidámnak.

-          Nessie! Utálom, hogy sose látok semmit a jövődből - bosszankodott. - De ugye tisztában vagy azzal, hogy éppen ezért mindent el kell mesélned nekem az elejétől a végig? – kérdezte most már csilingelő hangon.

Fáradtan felsóhajtottam. Úgy látszott, ezt már nem úszom meg részletes beszámoló nélkül. Valahogy nem is akartam megúszni, sőt örültem, hogy megoszthattam valakivel.

A többiek értetlenül bámultak rám, ahogy megragadtam Alice karját, és elkezdtem magam után rángatni, fel az emeletre, egészen a szobájáig.

Ott legalább nyugodtan beszélgethettünk.

-          Anyu és Apu merre vannak? – kérdeztem csak azért, hogy tudjam, Apu hallhatja-e a gondolataimat.

-          Vadászni mentek, úgyhogy nyugodtan mesélhetsz – közölte Alice, mintha belelátna a fejembe.

Elkezdem elejétől a végéig mesélni a történetet, semmit sem hagytam ki. Beszámoltam a csókról, arról, hogy Jacob azt mondta, hogy szeret, meg minden másról is.

Alice türelmesen, érdeklődve hallgatta végig, néha elmosolyodott, vagy bólogatott, majd a végén csak ennyit mondott:

-          Épp ideje volt. Már nem tudtam, miért vár ennyit a Farkasod. – somolygott a nénikém.

Nem tudtam, hogy miről beszél. Úgy adta elő, mintha ő előre tudta volna, hogy mi fog történni, pedig Jacob és az én jövőmet nem is látja.

-          Tessék? – kérdeztem értetlenül.

Alice arcára döbbenet ült ki, majd egész ijedtnek tűnt. Úgy láttam rajta, nem biztos, hogy az előbbit szándékosan mondta.

-          Semmi – suttogta hadarva.

Kezdett idegesíteni Alice viselkedése, és az a bizonyos mondata. Úgy döntöttem, hogy addig nem nyugszom, még el nem mondja az igazat.

-          Alice! Mondd el kérlek, hogy miről van szó! – parancsoltam rá.

Néhány pillanatig elgondolkozott, majd tehetetlenül sóhajtott fel.

-          Elszóltam magam. Ezt talán nem tőlem kellene megtudnod, de most már mindegy, muszáj elmondanom – kezdte lassan. – Nessie! Jacobnak te vagy a lenyomata! Még a születésed napján belédvésődött. Azóta sokáig testvéri, baráti szeretettel vigyázott rád, nézte, ahogy felnősz. De most már elég érett vagy a szerelemre, és az érzelmei megváltoztak. Azelőtt húgaként szeretett, most már viszont szerelmes beléd.

Alig fogtam fel Alice szavait. Teljesen megdöbbentett ez az egész. Sosem gondoltam erre a most már nyilvánvalónak tűnő dologra.

Rosszul esett, hogy Jacob eddig nem szólt erről. Igaza volt Alice-nek, ezt neki kellett volna elmondania.

Most már mindent értek Vele és a múlttal kapcsolatban. Megtaláltam az okát annak a szeretetteljes féltésnek is, amit olyan gyakran láttam a tekintetében.

Mégis, olyan felfoghatatlan volt ez az egész. Nem tudtam túl sok dolgot a bevésődésről, de annyit igen, hogy ez alapján Jacob és én örökre elválaszthatatlanok leszünk.

Hirtelen széles mosoly terítette be az arcomat. Tehát most már semmi nem állhat közénk.

Akkor már az sem érdekelt, hogy ezt eddig titkolta.

Alice idegesen nézett rám, de valamelyest megnyugodott, amikor látta, hogy mosolygok.

Nem mondtam semmit neki, igazából most csak másodlagos volt, hogy Alice mit gondol.

Csak az elkövetkezendő idők boldogságára tudtam gondolni, és arra, hogy Jacob mindennél jobban szeret engem.

12. fejezet

Sziasztok!
Jött a friss, bár elég rövidke, és szerintem megint nem lett túl jó. Ma délután, kapkodva írtam meg, mert időm nem sok van.
A hét második felében alig voltam itthon, így nem jutott időm az írásra, ma pedig pakoltam, ugyanis holnap megyek a koliba.
Mivel itt a tanév, érvénybe lép a kéthetente frisselés. Még zavarosak a dolgok, így a következő fejezet vagy jövő vasárnap, vagy az azutáni hétvégén érkezik.

Úgy láttam, hogy az utóbbi két fejezetnél lustálkodtatok a komment írással. Szeretném, ha írnátok pár szót a fejezethez!

Jó olvasást!

Ui: Frisseltem a VW-n, kérlek olvassátok azt a történetemet is!

12. A szerelem végtelen erejű kapcsa

A tengerpart most is ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. A kékes színű hullámok a kisebb-nagyobb sziklákat nyaldosták. A lemenő nap szikrázó fényében csodálatosan csillogott a víztükör. Az én bőröm is tompán szikrázott a napfény hatására.

Abban a pillanatban mégsem tudtam a természet szépségére figyelni. Jake mindent felmúlt, egyszerűen nem tudtam nem őt bámulni. Ő is így tett, de legalább ő megpróbálta leplezni.

Én e félét meg se kíséreltem, hiszen nagyon hiányzott, és most, hogy mellettem volt, egyetlen pillanatot sem mulasztottam volna el azzal, hogy nem őt nézem.

Egy ideig csendben ültünk, de később Jacob a nyaralásról kérdezgetetett.

Minden részletesen elmeséltem, egy dolgot kivéve; Nahuelről egyetlen szót sem ejtettem. Amit nem tud, az nem fáj neki alapon cselekedtem így.

Valódi érdeklődéssel hallgatta végig a beszámolómat. Időnként el-elmosolyodott. Fehér fogai éles kontrasztot alkottak vörösesbarna bőrével.

Csak beszéltem és beszéltem. Amikor végre végeztem, úgy döntöttem, hogy kifaggatom az itthon történtekről.

           

-          És mi történt errefelé az utóbbi két hétben? – kérdeztem lazán.

Jacob elmesélte, hogy mennyire éberen őrködtek az utóbbi napokban. A farkasok nagyon idegesek a Volturi esetleges visszatérése miatt. Ez nem tűnt alaptalannak. Én nagyon féltem a Volturitól. Senki és semmi sem zúzhatja szét a családom boldogságát, csak ők. És egyszer már majdnem elvették tőlem Jacobot! Egy pillanat alatt nagy mennyiségű düh áradt szét bennem, ahogy ezen gondolkoztam.

Mintha ez nem lett volna elég, mindannyian tudjuk, hogy előző látogatásuk valódi okát sohasem árulják el.

-          Gondolom, már tudod a nagy hírt… - szakította félbe a töprengésemet Jake.

-          Milyen nagy hírt? – kérdeztem vissza értetlenül.

-          Hát tudod… Emily híreit – próbált rávezetni a megoldásra.

Hirtelen észbe kaptam. Természetesen tudtam, hogy miről beszél, de a közvetlen közelében az agyam gondolkodási sebessége jelentősen lelassul.

-          Persze, tudom, és nagyon örülök! – mosolyogtam vidáman.

-          Örülök, hogy örülsz – nevetett fel Jacob.

Annyira jólesett hallgatni a nevetését. Ilyenkor volt a legszebb. Ráadásul a jókedve mindig ragadósnak bizonyult, mellette sohasem tudtam szomorú lenni.

Fogalmam sem volt, hogy ezután hogy lesz. Megváltoztak a dolgok, és ezt Ő is pontosan tudja.

Muszáj lesz lépnünk valamit, mert lassan felemésztenek a buta kérdéseim.

Igyekeztem nem azokon agyalni, hanem élvezni Farkasom társaságát. Nem győztem elégszer gondolni arra, hogy milyen jó újra mellette lenni.

-          Nagyon hiányoztál… - szintem maguktól buktak ki a szavak a számon, én pedig tehetetlenül bámultam az engem méregető sötét szempárba.

-          Nem jobban, mint te nekem – hajolt közelebb hozzám.

A szívem ritmusa a sokszorosára gyorsult. Mindig így reagálok, valahányszor csak közel került hozzám.

Most éreztem az arcomon a lélegzetét, ami melegen simogatta hűvös bőrömet.

A tekintete egy pillanatra se vált el az enyémtől, úgy éreztem, hogy teljesen egybeolvadnak majd néhány másodpercig a szemei falták mohón az arcom minden egyes négyzetmilliméterét.

A szívem már a mellkasom fogságából készült kitörni, amikor Jacob még lejjebb csökkentette az arcaink közötti távolságot.

Ahogy odaért az ajkaimhoz, lágyan csókolni kezdte azokat. Akkor már nem a szívrohamtól féltem, a fulladás lehetősége sokkal közelebbinek tűnt.

Hiba volt nem venni levegőt, de nem bántam.

Csodálatos érzés volt érezni puha, forró ajkait az enyémeken. Annyira más volt, mint amikor Nahuel közeledett így felém. Valahogy most sokkal kevésbé bírtam magammal.

Jake egy pillanatra hátrébb hajolt, csakhogy mindketten levegőhöz tudjunk jutni, majd ajkait újból az enyémekre tapasztotta.

Mámorító érzés járt át, amikor a nyelve végre rátalált az enyémre. Hosszasan, érzékien csókolt, de a mozdulataiból éreztem a valamelyest elfojtott vágyat.

És ez kellett nekem. Ösztöneim által vezérelve hajoltam rá, és vadul csókoltam vissza. Közelebb másztam hozzá, és a karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, hogy még közelebb húzhassák a testemet Jacobéhoz.

Kezeit a derekam köré kulcsolta, és szorosan tartott. A percek óráknak tűntek, amíg egymást csókoltuk. Nyelvemmel végigsimítottam forró alsó ajkán, mire ő még hevesebben ölelt magához.

Néhány pillanat elteltével el kellett húzódnom tőle, hogy kapjak levegőt. Ilyenkor sajnáltam, hogy nem vagyok teljesen vámpír, mert így nekem lételemem az oxigénre, míg a vámpírcsaládom többi tagjának nincs ilyesmi szükséglete.

Most, hogy már nem ért össze az arcunk, és valamivel távolabb kerültem, megragadtam az alkalmat, és végigvezettem a tekintetem számomra tökéletesnek ható arcvonásain.

Végül belenéztem a sötét szemeibe, melyek izgatottan csillogtak. Ő is engem nézett.

Újabb percek teltek el, és én mozdulatlanul ültem. Gondolataim még mindig kavarogtak, de a légzésem már normális volt, és a szívem is lecsillapodott valamelyest.

Jacob szemeiben visszatükröződött az arcom. Meg kellett állapítanom, hogy a hajam összekócolódott, de ez abban a pillanatban kicsit sem érdekelt. Figyelmem arra összpontosult, hogy az én tekintetem is csillogott.

Hihetetlenül boldognak, teljesnek, és szerelmesnek éreztem magam.

-          Szeretlek Renesmee – suttogta Jacob, mintha csak hallotta volna előbbi gondolataimat.

A szívem abban a pillanatban egy jelentőségteljesen nagyot dobbant, mintha ezzel akarná nyomatékosítani az előbb hallottakat.

Nem tudtam, hogy mit feleljek. Nem találtam a megfelelő szavakat, amelyek kellőképpen jellemezhetik az érzéseimet.

És akadt még egy probléma, ami miatt nem voltam képes megszólalni, egyszerűen néhány pillanatra beszélni is elfelejtettem.

Miután megtaláltam a hangomat, halkan, rekedtesen csak ennyit bírtam kinyögni:

-          Szeretlek.

Nem tudtam, hogy Jake számára ezek a pillanatok mennyire voltak jelentőségteljesek, de az én életemben mérföldkőnek számítottak.

Valahol mindig is tudtam, hogy szeret. De most más volt. Most mondta ki először, és ez nekem nagyon sokat jelentett.

Újból hozzám hajolt, és csókokkal borította be az arcom minden pontját, majd végre az ajkai elértek az enyémekhez.

Ez a csók más volt, mint az előbbi, de ugyanolyan tökéletes.

Én magam az elmúlt fél órában döbbentem rá, hogy mennyire szeretem Jacobot. Sokkal jobban, mint ahogy azt azelőtt gondoltam.

És most elválaszthatatlannak hittem magunkat, és egyáltalán nem érdekelt más dolog rajta kívül.

Mintha a gondjaim és a kételyeim erre az időre száműzetésbe vonultak volna, hogy meghagyják ezeknek a pillanatoknak a gyönyörűségét nekem.

Valahogy a gondolkodásmódom is megváltozott. Máshogy tekintettem magamra, vagy kettőnkre. És éreztem Jacob és magam között valami különleges kapcsot, amit már azelőtt is észleltem, de most tisztán kivehető volt.

Biztos voltam benne, hogy Ő az én másik felem.

Mert hittem abban, hogy minden ember szíve két felé van törve, és hogy az élete feladata az, hogy megtalálja azt, akiben a szíve másik része dobog. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy Jake őrzi a szívem másik felét. És tudtam, hogy jó helyen van. Amíg ő vigyáz rá, addig lehetetlen, hogy összetörjön.

11. fejezet

Sziasztok!

Itt is van a 11. fejezezet! A következő jövő vasárnap lesz, onnantól pedig kéthetente, ugyanis egyik héten a VW-t a másik héten ezt a történetet frisselem.

További infókért: Főblogomon

Más: mostanában elég sok képet készítek az oldalhoz. Nem tudom, hogy melyik legyen a fejléc, ezért a döntést rátok bízom. Kiteszek az oldalsávba egy szavazást, itt pedig a "jelölt" képeket mutatom be.

Az egyes (1.) sorszámot viselő kép a jelenlegi fejléc.

A kettes (2.) ez a kép: 

A 3. kép: 

És a 4. kép:  

Kérlek, szavazzatok arra, amelyik a legjobban tetszik nektek!

A fejezethez pedig jó olvasást, és kérlek komizzatok!

11. Viszontlátás

A házba érve már fékezhetetlen voltam. Apa régi szobájában pakoltam le, csakhogy mielőbb szabadulhassak.

La Pushban akartam már lenni, hogy mielőbb láthassam eddig nélkülözött Farkasomat.

Amennyire izgatott voltam, legalább annyira figyelmetlen is. Az ajtón kirohanva egyenesen Jaspernek ütköztem.

-          Hová sietsz ennyire? – kérdezte. Halványan elmosolyodott, ebből tudtam, hogy érzékelte, mennyire izgatott vagyok Jacob viszontlátása miatt.

-          Ööö… csak La Pushba – próbáltam a lehető leglazábban mondani, mintha csak valami mindennapi rutintevékenység lenne. És tulajdonképpen az is volt. Szinte minden jártam a falkánál, családom nem túl nagy örömére.

Jasper bólintott, majd jó szórakozást kívánt. Ahogy elrohantam mellette, még elmormolt valami olyasmit, hogy vigyázzak magamra.

Kiviharozva a házból, a garázs felé vettem az irányt. Jólesett újból a saját autómban ülni. Az út lassúnak tűnt, a kormányt markolva bosszankodtam, hogy miért nem vagyok már ott. A bosszúságom maradéktalanul elpárolgott, amikor megpillantottam a tengerparti sziklákat és a fehér uszadékfákat.

Az erdővel körülölelt ház előtt leparkoltam, majd kivágódtam a volán mögül. Fegyelmeznem kellett magam, hogy ne kezdjek el lélekszakadva rohanni az ajtó felé.

Még inkább igyekeztem kordában tartani a már teljesen megőrült felemet, amikor Billy jelent meg az ajtóban.

-          Szia Nessie! Újra otthon? – mosolygott rám.

-          Szia Billy! Igen, ma értünk haza – válaszoltam. – Jake? –mutattam az ajtó felé.

-          Emilyéknél van. Nem túl régen ment el – közölte Billy. – Csodálkozom, hogy még nem rohant a házatokhoz – tűnődött. – Megjegyezem nagyon hiányoztál neki – nevetett fel.

Billynek sikerült elérnie, hogy teljesen elpiruljak, így pirosas színben égő arccal köszöntem el tőle, hogy továbbhajtsak Emily házához.

Teljesen elkeseredve szálltam ki a kocsimból, az apró erdőszéli ház előtt. Semmi jele sem volt annak, hogy farkasok tartózkodnak ott, mert az szokatlanul csendes volt. Tehát még mindig várnom kell, hogy viszontláthassam Jacobot.

Egy másodperccel később Emily jelent meg az ajtóban.

-          Üdv újra La Pushban, Nessie! – köszönt rám vidáman.

Emily mindig is vidám, élettel teli, mosolygós nő volt, de most a szokásosnál is jókedvűbbnek tűnt.

-          Szia Em! Mi ilyen jó hír? – kíváncsiskodtam.

Sebhellyel eltorzított, de gyönyörű arcára először döbbenet ült ki, de a következő pillanatban még szélesebben mosolygott.

-          Meglep, hogy azonnal észrevetted – kacagott. – De végül is minek titkoljam? Ráadásul dupla örömhír! – lelkendezett.

-          Most már aztán nagyon kíváncsivá tettél! – nevettem fel én is.

-          Kisbabám lesz és férjhez megyek – mondta ki egy levegővel. Látszott rajta a kitörő izgatottság, nagy, sötét szemei is lelkesen csillogtak.

Az ajkaim széles mosolyra húzódtak. Nagyon örültem Emily boldogságának. Mindig is kedveltem, engem is boldoggá tesz, ha őt annak látom.

-          Nahát! Ez nagyszerű hír! – kiáltottam fel.

-          Ugye? Olyan tökéletes lett minden!

Csak mosolyogni tudtam. Ritkán tudok ennyire örülni más boldogságának, de most Emily lelkesedése egy pillanat átragad rám is.

-          És mikor lesz az esküvő?

-          Még nem tudom pontosan. Nem szeretném sokáig halogatni - kuncogta.

Még izgatottabb lettem. Még sohasem voltam egyetlen esküvőn sem, leszámítva Emmett és Rosalie menyegzőjét, de azt nem sorolhatom az igazi esküvők közé, mivel ők már legalább harmincadjára házasodtak össze akkor.

-          Ha gondolod, a rendelkezésedre bocsájtok egy, már-már profinak mondható esküvőszervezőt.

-          Kicsodát? – vonta össze a szemöldökét.

-          Alice-t – közöltem.

Emily néhány pillanatra elgondolkozott, majd tétovázva kezdett beszélni.

-          Nem tudom, hogy elvállalná-e…

-          Ó, persze, hogy el! Rengeteg szabad ideje van, ráadásul imád szervezni, és megjegyzem, tényleg nagyon profin csinálja – ajánlottam a nénikémet.

-          Hát… jól jönne a segítség néhány dologban. Én azt se tudom, hogy hogyan fogjak hozzá.

-          Te csak írd össze a vendégek listáját, a többit Alice elintézi – mondandóm végére érve vetettem Emilyre egy szikrázó mosolyt, majd ő is visszamosolygott.

-          Rendben…

Ebben a pillanatban az erdő felé fordítottam a fejem. Jellegzetes farkas illat töltötte meg a levegőt, valamint nagyméretű lábak hangos, de ritmusos léptei hallatszottak a fák közül.

Láttam Emilyn, hogy ő még nem észlelte a srácok közeledését, bár néhány másodperc múlva már ő is hallotta.

Amikor megpillantottam Samet az erdő utolsó fái között, már tudtam, hogy néhány másodperc múlva már láthatom Jacobot. A szívem már a gondolattól is gyorsabban vert, a lélegzetvételeim is egyre gyorsabban követték egymást.

Sam megfontolt léptekkel haladt előre, majd ahogy közelebb ért, vetett egy mosolyt Emilyre. Az ő nyomában Paul sétált zsebre dugott kezekkel, meglehetősen lazán. Örültem, hogy nem látszott rajtuk semmiféle aggodalom. Tehát a környéken minden rendben van.

Mámoros öröm ragadt magával, amikor végre Jake is megjelent. Amint észrevett előrefurakodott Sam és Paul között, és a lehető leggyorsabban rohant oda hozzám.

Egyetlen szót sem szólt. Ahogy odalépett hozzám, tekintetét az enyémbe fúrta. Néhány pillanatig elmerült a szemeimben, majd karjait a derekam köré fonta. A mellkasára húzott, és éreztem, hogy a testem milyen erővel préselődik az övéhez.

Olyan szorosan ölelt magához, hogy félő volt, hogy nem kapok levegőt, de ebben a pillanatban nem érdekelt volna az sem, ha megfulladok, csak öleljen tovább!

A többiek tűnődve néztek minket, bár egy időre megfeledkeztem a jelenlétükről. Amikor újból eszembe jutott, hogy nem kettesben vagyunk, teljesen elpirulva próbáltam kiszabadulni az ölelő karok fogságából.

Úgy láttam, mindenki jót mosolyog rajtunk, bár Paul nem fogta vissza magát, ő hangosan felvihogott.

Jake vetett rá egy sötét pillantást, majd a tekintete újból rám tapadt, és egyik karjával könnyedén átfogta a derekamat.

Most éreztem azt, hogy hazaértem. És most már tudtam, hogy ez hiányzott annyira. Milyen rég óta vártam rá, hogy Jacob ilyen önfeledten öleljen magához. Ha tudtam volna, hogy ez egy nyaralásból való visszatérésemkor következik be, akkor már régen elutaztam volna.

-          Milyen volt a nyaralás? – kérdezte Jacob. Számomra úgy tűnt, hogy a hangjában őszinte kíváncsiság cseng.

-          Nagyon jó! Gyönyörű helyeken jártunk, és remekül éreztem magam – meséltem lelkesen.

Jake futólag elmosolyodott. Mióta meglátott csak engem nézett, kivéve azt az egy pillantást, melyet Paulra pocsékolt.

Már – már úgy éreztem, hogy a tekintetét rám szegezték, bár én ezt kifejezetten élveztem.

-          Na gyere, el kell mesélned mindent, méghozzá részletesen – húzott maga után.

-          Hová megyünk? – kíváncsiskodtam.

-          Csak a partra – érkezett a válasz.

Gyorsan köszöntem a többieknek. Hirtelen még izgatottabbá váltam attól a gondolattól, hogy kettesben lehetünk.

És ez így volt tökéletes. Ahogy kézen fogva sétáltunk a tengerpart felé, úgy éreztem, hogy bárhová vele mennék, csak legyen mellettem.