"Az arcom a fény forrása felé fordítottam, és élveztem, hogy a napsugarak melegen simogatják. Imádtam a napsütést. A napban mindig is valami természetfeletti csodát láttam, pedig mások számára közönségesnek tűnt.

Talán akadt más okom is a napsütés szeretetére. Valaki, aki mindennél jobban emlékeztetett a nap melegségére. Ez a személy most távolt volt tőlem, de mégis magam mellett érzetem valamennyit a melegéből, hála a szikrázó napsütésnek."

(Sunshine 9. fejezet)

2011. január 9., vasárnap

13. fejezet

Sziasztok! Hosszú kihagyás után megint jelentkezek.
Boldog új évet mindenkinek!
Elnézést a hosszú szünetért, de állandó jellegű időhiányban szenvedek.
Remélem, azért még örültök a fejezetnek, és megajándékoztok néhány kommenttel.
Jó olvasást!


13. Szerelem és bevésődés

Aznap különösen nehezemre esett hazamenni. Nem akartam egy lépést sem tenni, a jelenlegi helyzet számomra tökéletesen megfelelt.
Jacob szorosan ölelt magához, egyik kezével lágyan cirógatta a hátam. Mindkettőnk tekintete a távolban kutatott, ahol az egyre lejjebb haladó nap narancsszínű sugarai könnyedén játszottak a csillogó víztükrön.

Szoborrá kövülve ültem a sziklán, mert féltem, hogy ez csak egy gyönyörű álom, és egyetlen mozdulat hatására felébredhetek.
Ahogy telt az idő, kezdett bennem tudatosulni, hogy lehet, hogy ez mégis csak a valóság.
A szívem még rendszertelenebb ritmusban dobogott, ahogy tisztázódott bennem, hogy ez a mai délután tényleg megtörtént.

Igyekeztem nem gondolni arra, hogy hamarosan el kell indulnom hazafelé. Azt meg végképp nem akartam felhozni magamban, hogy ezt még el is kell mondanom a családomnak.
Mert tudtam, hogy ezt nem titkolhatom. Most már Jacob és én egy pár lettünk, és végre teljesült az, amire régóta vágytam.

-          Min gondolkozol? – kérdezte lágyan.

Imádtam a hangját. Bármikor szívesen hallgatnám, amikor beszél. Ráadásul hozzám másképp szól, mint bárki máshoz.
Ebből arra következtetek, hogy rám nem úgy gondol, mint a többiekre. Remélem, ez azt is jelenti, hogy tényleg szeret engem.

Olyan jól esett arra gondolni, hogy nem sokkal ezelőtt tényleg kimondta, hogy szeret. Semmi sem fontosabb számomra nála.
És most, ennek a napnak a hatására, teljesen boldog voltam. Hirtelen szinte szebbnek láttam a világot.

-          Mindenfélén – válaszoltam megkésve.

Jacob vidáman felnevetett. Nem tudtam, hogy min nevet, hiszen szerintem semmi vicceset nem mondtam.

-          Ez nem válasz – kacagott tovább.

Nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Talán azt, hogy éppen a szerelmünkön elmélkedek. De ez olyan furcsán hangzana. Nem tudnám kellőképp leírni Jake számára a kettőnkkel kapcsolatos érzéseimet.
Egyszerűen erre nincsenek megfelelő szavak.

-          Csak kettőnk helyzetén gondolkoztam… - suttogtam a nyakába.

Újból felnevetett, csak ezúttal valamivel halkabban. Éreztem, ahogy rázkódik a teste.

-          Azon van mit… - motyogta.

Vártam, hogy mondjon még valamit, de nem szólalt meg. Úgy döntöttem, ideje hazamennem. A nap már jócskán lemenőben volt, már sötétedett is. Lassan aggódni kezdenek anyuék…

-          Mennem kell – jelentettem be Jake-nek.

Szerelmem szomorúan mért végig. Titokban örültem annak, hogy sajnálja, hogy mennem kell. Furcsálltam, hogy ilyen kicsinyes dolgok is örömet tudtam nekem szerezni, de igazából nem akartam ezzel túl sokat foglalkozni.

Farkasommal kézen fogva sétáltunk a Black ház felé. Egyszerűen tökéletes volt így. Úgy éreztem, ennél boldogabb nem lehetnék, és aminek még jobban örültem az volt, hogy ezt láttam Jacob arcán is.

Ahogy az autómhoz értünk megállt, és karjait a derekam köré fonta. A szívem egyre hangosabban és gyorsabban dübörgött. Lassan közelebb hajolt hozzám, majd puha meleg ajkai hozzásimultak az enyémekhez.
Egyszerűen nem tudtam arra koncentrálni, hogy még levegőt is vegyek, túlzottan lefoglalt a csók.
Karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, és igyekeztem még közelebb hajolni hozzá.

Hosszú percekig csókoltuk egymást a kocsimnak dőlve. Szívem szerint soha nem hagytam volna abba, de egyre gyorsabban sötétedett, és most már tudtam, hogy indulnom kell.
Lassan elhúzódtam Jacobtól, majd még pár másodpercig arra figyeltem, hogy elegendő mennyiségű oxigént juttassak a szervezetembe.

-          Vigyázz magadra! – súgta, miközben tekintete az enyémbe fúródott. – Szeretlek – tette hozzá valamivel később.

Meg akartam állítani az időt, és megőrizni ezt a tökéletes pillanatot az idők végezetéig. Sajnos nem tehettem, így be kellett érnem annyival, hogy pár pillanatra belemélyedtem a lelkesen csillogó szemébe.

-          Én is szeretlek – válaszoltam.

Megfordultam, és beszálltam. Ahogy elhajtottam, Jacob ott állt, és nézett, egészen addig, ameddig rá nem kanyarodtam az autóútra.

Vezetés közben természetesen végig csak Ő járt a fejemben. Ha akartam volna se tudtam volna másra gondolni. Egyetlen szó visszhangzott a fejemben: szeretlek.
Az út most kifejezetten rövidnek tűnt, valószínűleg azért, mert maximális sebességgel száguldottam hazafelé.

A kocsit leparkoltam a garázsban, majd szórakozottan lépkedtem a ház felé.
Ahogy beléptem, elsőként Alice sietett elém, aki cseppet sem tűnt vidámnak.

-          Nessie! Utálom, hogy sose látok semmit a jövődből - bosszankodott. - De ugye tisztában vagy azzal, hogy éppen ezért mindent el kell mesélned nekem az elejétől a végig? – kérdezte most már csilingelő hangon.

Fáradtan felsóhajtottam. Úgy látszott, ezt már nem úszom meg részletes beszámoló nélkül. Valahogy nem is akartam megúszni, sőt örültem, hogy megoszthattam valakivel.
A többiek értetlenül bámultak rám, ahogy megragadtam Alice karját, és elkezdtem magam után rángatni, fel az emeletre, egészen a szobájáig.
Ott legalább nyugodtan beszélgethettünk.

-          Anyu és Apu merre vannak? – kérdeztem csak azért, hogy tudjam, Apu hallhatja-e a gondolataimat.

-          Vadászni mentek, úgyhogy nyugodtan mesélhetsz – közölte Alice, mintha belelátna a fejembe.

Elkezdem elejétől a végéig mesélni a történetet, semmit sem hagytam ki. Beszámoltam a csókról, arról, hogy Jacob azt mondta, hogy szeret, meg minden másról is.
Alice türelmesen, érdeklődve hallgatta végig, néha elmosolyodott, vagy bólogatott, majd a végén csak ennyit mondott:

-          Épp ideje volt. Már nem tudtam, miért vár ennyit a Farkasod. – somolygott a nénikém.

Nem tudtam, hogy miről beszél. Úgy adta elő, mintha ő előre tudta volna, hogy mi fog történni, pedig Jacob és az én jövőmet nem is látja.

-          Tessék? – kérdeztem értetlenül.

Alice arcára döbbenet ült ki, majd egész ijedtnek tűnt. Úgy láttam rajta, nem biztos, hogy az előbbit szándékosan mondta.

-          Semmi – suttogta hadarva.

Kezdett idegesíteni Alice viselkedése, és az a bizonyos mondata. Úgy döntöttem, hogy addig nem nyugszom, még el nem mondja az igazat.

-          Alice! Mondd el kérlek, hogy miről van szó! – parancsoltam rá.

Néhány pillanatig elgondolkozott, majd tehetetlenül sóhajtott fel.

-          Elszóltam magam. Ezt talán nem tőlem kellene megtudnod, de most már mindegy, muszáj elmondanom – kezdte lassan. – Nessie! Jacobnak te vagy a lenyomata! Még a születésed napján belédvésődött. Azóta sokáig testvéri, baráti szeretettel vigyázott rád, nézte, ahogy felnősz. De most már elég érett vagy a szerelemre, és az érzelmei megváltoztak. Azelőtt húgaként szeretett, most már viszont szerelmes beléd.

Alig fogtam fel Alice szavait. Teljesen megdöbbentett ez az egész. Sosem gondoltam erre a most már nyilvánvalónak tűnő dologra.
Rosszul esett, hogy Jacob eddig nem szólt erről. Igaza volt Alice-nek, ezt neki kellett volna elmondania.

Most már mindent értek Vele és a múlttal kapcsolatban. Megtaláltam az okát annak a szeretetteljes féltésnek is, amit olyan gyakran láttam a tekintetében.
Mégis, olyan felfoghatatlan volt ez az egész. Nem tudtam túl sok dolgot a bevésődésről, de annyit igen, hogy ez alapján Jacob és én örökre elválaszthatatlanok leszünk.

Hirtelen széles mosoly terítette be az arcomat. Tehát most már semmi nem állhat közénk.
Akkor már az sem érdekelt, hogy ezt eddig titkolta.

Alice idegesen nézett rám, de valamelyest megnyugodott, amikor látta, hogy mosolygok.
Nem mondtam semmit neki, igazából most csak másodlagos volt, hogy Alice mit gondol.
Csak az elkövetkezendő idők boldogságára tudtam gondolni, és arra, hogy Jacob mindennél jobban szeret engem.