"Az arcom a fény forrása felé fordítottam, és élveztem, hogy a napsugarak melegen simogatják. Imádtam a napsütést. A napban mindig is valami természetfeletti csodát láttam, pedig mások számára közönségesnek tűnt.

Talán akadt más okom is a napsütés szeretetére. Valaki, aki mindennél jobban emlékeztetett a nap melegségére. Ez a személy most távolt volt tőlem, de mégis magam mellett érzetem valamennyit a melegéből, hála a szikrázó napsütésnek."

(Sunshine 9. fejezet)

2010. augusztus 29., vasárnap

12. fejezet

Sziasztok!
Jött a friss, bár elég rövidke, és szerintem megint nem lett túl jó. Ma délután, kapkodva írtam meg, mert időm nem sok van.
A hét második felében alig voltam itthon, így nem jutott időm az írásra, ma pedig pakoltam, ugyanis holnap megyek a koliba.
Mivel itt a tanév, érvénybe lép a kéthetente frisselés. Még zavarosak a dolgok, így a következő fejezet vagy jövő vasárnap, vagy az azutáni hétvégén érkezik.

Úgy láttam, hogy az utóbbi két fejezetnél lustálkodtatok a komment írással. Szeretném, ha írnátok pár szót a fejezethez!

Jó olvasást!

Ui: Frisseltem a VW-n, kérlek olvassátok azt a történetemet is!




12. A szerelem végtelen erejű kapcsa

A tengerpart most is ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. A kékes színű hullámok a kisebb-nagyobb sziklákat nyaldosták. A lemenő nap szikrázó fényében csodálatosan csillogott a víztükör. Az én bőröm is tompán szikrázott a napfény hatására.
Abban a pillanatban mégsem tudtam a természet szépségére figyelni. Jake mindent felmúlt, egyszerűen nem tudtam nem őt bámulni. Ő is így tett, de legalább ő megpróbálta leplezni.
Én e félét meg se kíséreltem, hiszen nagyon hiányzott, és most, hogy mellettem volt, egyetlen pillanatot sem mulasztottam volna el azzal, hogy nem őt nézem.

Egy ideig csendben ültünk, de később Jacob a nyaralásról kérdezgetetett.
Minden részletesen elmeséltem, egy dolgot kivéve; Nahuelről egyetlen szót sem ejtettem. Amit nem tud, az nem fáj neki alapon cselekedtem így.

Valódi érdeklődéssel hallgatta végig a beszámolómat. Időnként el-elmosolyodott. Fehér fogai éles kontrasztot alkottak vörösesbarna bőrével.

Csak beszéltem és beszéltem. Amikor végre végeztem, úgy döntöttem, hogy kifaggatom az itthon történtekről.
           
-          És mi történt errefelé az utóbbi két hétben? – kérdeztem lazán.

Jacob elmesélte, hogy mennyire éberen őrködtek az utóbbi napokban. A farkasok nagyon idegesek a Volturi esetleges visszatérése miatt. Ez nem tűnt alaptalannak. Én nagyon féltem a Volturitól. Senki és semmi sem zúzhatja szét a családom boldogságát, csak ők. És egyszer már majdnem elvették tőlem Jacobot! Egy pillanat alatt nagy mennyiségű düh áradt szét bennem, ahogy ezen gondolkoztam.
Mintha ez nem lett volna elég, mindannyian tudjuk, hogy előző látogatásuk valódi okát sohasem árulják el.

-          Gondolom, már tudod a nagy hírt… - szakította félbe a töprengésemet Jake.

-          Milyen nagy hírt? – kérdeztem vissza értetlenül.

-          Hát tudod… Emily híreit – próbált rávezetni a megoldásra.

Hirtelen észbe kaptam. Természetesen tudtam, hogy miről beszél, de a közvetlen közelében az agyam gondolkodási sebessége jelentősen lelassul.

-          Persze, tudom, és nagyon örülök! – mosolyogtam vidáman.

-          Örülök, hogy örülsz – nevetett fel Jacob.

Annyira jólesett hallgatni a nevetését. Ilyenkor volt a legszebb. Ráadásul a jókedve mindig ragadósnak bizonyult, mellette sohasem tudtam szomorú lenni.
Fogalmam sem volt, hogy ezután hogy lesz. Megváltoztak a dolgok, és ezt Ő is pontosan tudja.
Muszáj lesz lépnünk valamit, mert lassan felemésztenek a buta kérdéseim.

Igyekeztem nem azokon agyalni, hanem élvezni Farkasom társaságát. Nem győztem elégszer gondolni arra, hogy milyen jó újra mellette lenni.

-          Nagyon hiányoztál… - szintem maguktól buktak ki a szavak a számon, én pedig tehetetlenül bámultam az engem méregető sötét szempárba.

-          Nem jobban, mint te nekem – hajolt közelebb hozzám.

A szívem ritmusa a sokszorosára gyorsult. Mindig így reagálok, valahányszor csak közel került hozzám.
Most éreztem az arcomon a lélegzetét, ami melegen simogatta hűvös bőrömet.
A tekintete egy pillanatra se vált el az enyémtől, úgy éreztem, hogy teljesen egybeolvadnak majd néhány másodpercig a szemei falták mohón az arcom minden egyes négyzetmilliméterét.

A szívem már a mellkasom fogságából készült kitörni, amikor Jacob még lejjebb csökkentette az arcaink közötti távolságot.
Ahogy odaért az ajkaimhoz, lágyan csókolni kezdte azokat. Akkor már nem a szívrohamtól féltem, a fulladás lehetősége sokkal közelebbinek tűnt.
Hiba volt nem venni levegőt, de nem bántam.

Csodálatos érzés volt érezni puha, forró ajkait az enyémeken. Annyira más volt, mint amikor Nahuel közeledett így felém. Valahogy most sokkal kevésbé bírtam magammal.

Jake egy pillanatra hátrébb hajolt, csakhogy mindketten levegőhöz tudjunk jutni, majd ajkait újból az enyémekre tapasztotta.

Mámorító érzés járt át, amikor a nyelve végre rátalált az enyémre. Hosszasan, érzékien csókolt, de a mozdulataiból éreztem a valamelyest elfojtott vágyat.

És ez kellett nekem. Ösztöneim által vezérelve hajoltam rá, és vadul csókoltam vissza. Közelebb másztam hozzá, és a karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, hogy még közelebb húzhassák a testemet Jacobéhoz.

Kezeit a derekam köré kulcsolta, és szorosan tartott. A percek óráknak tűntek, amíg egymást csókoltuk. Nyelvemmel végigsimítottam forró alsó ajkán, mire ő még hevesebben ölelt magához.

Néhány pillanat elteltével el kellett húzódnom tőle, hogy kapjak levegőt. Ilyenkor sajnáltam, hogy nem vagyok teljesen vámpír, mert így nekem lételemem az oxigénre, míg a vámpírcsaládom többi tagjának nincs ilyesmi szükséglete.

Most, hogy már nem ért össze az arcunk, és valamivel távolabb kerültem, megragadtam az alkalmat, és végigvezettem a tekintetem számomra tökéletesnek ható arcvonásain.
Végül belenéztem a sötét szemeibe, melyek izgatottan csillogtak. Ő is engem nézett.
Újabb percek teltek el, és én mozdulatlanul ültem. Gondolataim még mindig kavarogtak, de a légzésem már normális volt, és a szívem is lecsillapodott valamelyest.

Jacob szemeiben visszatükröződött az arcom. Meg kellett állapítanom, hogy a hajam összekócolódott, de ez abban a pillanatban kicsit sem érdekelt. Figyelmem arra összpontosult, hogy az én tekintetem is csillogott.

Hihetetlenül boldognak, teljesnek, és szerelmesnek éreztem magam.

-          Szeretlek Renesmee – suttogta Jacob, mintha csak hallotta volna előbbi gondolataimat.

A szívem abban a pillanatban egy jelentőségteljesen nagyot dobbant, mintha ezzel akarná nyomatékosítani az előbb hallottakat.
Nem tudtam, hogy mit feleljek. Nem találtam a megfelelő szavakat, amelyek kellőképpen jellemezhetik az érzéseimet.
És akadt még egy probléma, ami miatt nem voltam képes megszólalni, egyszerűen néhány pillanatra beszélni is elfelejtettem.

Miután megtaláltam a hangomat, halkan, rekedtesen csak ennyit bírtam kinyögni:

-          Szeretlek.

Nem tudtam, hogy Jake számára ezek a pillanatok mennyire voltak jelentőségteljesek, de az én életemben mérföldkőnek számítottak.
Valahol mindig is tudtam, hogy szeret. De most más volt. Most mondta ki először, és ez nekem nagyon sokat jelentett.

Újból hozzám hajolt, és csókokkal borította be az arcom minden pontját, majd végre az ajkai elértek az enyémekhez.
Ez a csók más volt, mint az előbbi, de ugyanolyan tökéletes.

Én magam az elmúlt fél órában döbbentem rá, hogy mennyire szeretem Jacobot. Sokkal jobban, mint ahogy azt azelőtt gondoltam.
És most elválaszthatatlannak hittem magunkat, és egyáltalán nem érdekelt más dolog rajta kívül.

Mintha a gondjaim és a kételyeim erre az időre száműzetésbe vonultak volna, hogy meghagyják ezeknek a pillanatoknak a gyönyörűségét nekem.

Valahogy a gondolkodásmódom is megváltozott. Máshogy tekintettem magamra, vagy kettőnkre. És éreztem Jacob és magam között valami különleges kapcsot, amit már azelőtt is észleltem, de most tisztán kivehető volt.
Biztos voltam benne, hogy Ő az én másik felem.

Mert hittem abban, hogy minden ember szíve két felé van törve, és hogy az élete feladata az, hogy megtalálja azt, akiben a szíve másik része dobog. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy Jake őrzi a szívem másik felét. És tudtam, hogy jó helyen van. Amíg ő vigyáz rá, addig lehetetlen, hogy összetörjön.

2010. augusztus 22., vasárnap

11. fejezet

Sziasztok!
Itt is van a 11. fejezezet! A következő jövő vasárnap lesz, onnantól pedig kéthetente, ugyanis egyik héten a VW-t a másik héten ezt a történetet frisselem.
További infókért: Főblogomon

Más: mostanában elég sok képet készítek az oldalhoz. Nem tudom, hogy melyik legyen a fejléc, ezért a döntést rátok bízom. Kiteszek az oldalsávba egy szavazást, itt pedig a "jelölt" képeket mutatom be.

Az egyes (1.) sorszámot viselő kép a jelenlegi fejléc.
A kettes (2.) ez a kép: 

A 3. kép: 

És a 4. kép:  



Kérlek, szavazzatok arra, amelyik a legjobban tetszik nektek!
A fejezethez pedig jó olvasást, és kérlek komizzatok!


11. Viszontlátás

A házba érve már fékezhetetlen voltam. Apa régi szobájában pakoltam le, csakhogy mielőbb szabadulhassak.
La Pushban akartam már lenni, hogy mielőbb láthassam eddig nélkülözött Farkasomat.

Amennyire izgatott voltam, legalább annyira figyelmetlen is. Az ajtón kirohanva egyenesen Jaspernek ütköztem.

-          Hová sietsz ennyire? – kérdezte. Halványan elmosolyodott, ebből tudtam, hogy érzékelte, mennyire izgatott vagyok Jacob viszontlátása miatt.

-          Ööö… csak La Pushba – próbáltam a lehető leglazábban mondani, mintha csak valami mindennapi rutintevékenység lenne. És tulajdonképpen az is volt. Szinte minden jártam a falkánál, családom nem túl nagy örömére.

Jasper bólintott, majd jó szórakozást kívánt. Ahogy elrohantam mellette, még elmormolt valami olyasmit, hogy vigyázzak magamra.

Kiviharozva a házból, a garázs felé vettem az irányt. Jólesett újból a saját autómban ülni. Az út lassúnak tűnt, a kormányt markolva bosszankodtam, hogy miért nem vagyok már ott. A bosszúságom maradéktalanul elpárolgott, amikor megpillantottam a tengerparti sziklákat és a fehér uszadékfákat.

Az erdővel körülölelt ház előtt leparkoltam, majd kivágódtam a volán mögül. Fegyelmeznem kellett magam, hogy ne kezdjek el lélekszakadva rohanni az ajtó felé.
Még inkább igyekeztem kordában tartani a már teljesen megőrült felemet, amikor Billy jelent meg az ajtóban.

-          Szia Nessie! Újra otthon? – mosolygott rám.

-          Szia Billy! Igen, ma értünk haza – válaszoltam. – Jake? –mutattam az ajtó felé.

-          Emilyéknél van. Nem túl régen ment el – közölte Billy. – Csodálkozom, hogy még nem rohant a házatokhoz – tűnődött. – Megjegyezem nagyon hiányoztál neki – nevetett fel.

Billynek sikerült elérnie, hogy teljesen elpiruljak, így pirosas színben égő arccal köszöntem el tőle, hogy továbbhajtsak Emily házához.

Teljesen elkeseredve szálltam ki a kocsimból, az apró erdőszéli ház előtt. Semmi jele sem volt annak, hogy farkasok tartózkodnak ott, mert az szokatlanul csendes volt. Tehát még mindig várnom kell, hogy viszontláthassam Jacobot.

Egy másodperccel később Emily jelent meg az ajtóban.

-          Üdv újra La Pushban, Nessie! – köszönt rám vidáman.

Emily mindig is vidám, élettel teli, mosolygós nő volt, de most a szokásosnál is jókedvűbbnek tűnt.

-          Szia Em! Mi ilyen jó hír? – kíváncsiskodtam.

Sebhellyel eltorzított, de gyönyörű arcára először döbbenet ült ki, de a következő pillanatban még szélesebben mosolygott.

-          Meglep, hogy azonnal észrevetted – kacagott. – De végül is minek titkoljam? Ráadásul dupla örömhír! – lelkendezett.

-          Most már aztán nagyon kíváncsivá tettél! – nevettem fel én is.

-          Kisbabám lesz és férjhez megyek – mondta ki egy levegővel. Látszott rajta a kitörő izgatottság, nagy, sötét szemei is lelkesen csillogtak.

Az ajkaim széles mosolyra húzódtak. Nagyon örültem Emily boldogságának. Mindig is kedveltem, engem is boldoggá tesz, ha őt annak látom.

-          Nahát! Ez nagyszerű hír! – kiáltottam fel.

-          Ugye? Olyan tökéletes lett minden!

Csak mosolyogni tudtam. Ritkán tudok ennyire örülni más boldogságának, de most Emily lelkesedése egy pillanat átragad rám is.

-          És mikor lesz az esküvő?

-          Még nem tudom pontosan. Nem szeretném sokáig halogatni - kuncogta.

Még izgatottabb lettem. Még sohasem voltam egyetlen esküvőn sem, leszámítva Emmett és Rosalie menyegzőjét, de azt nem sorolhatom az igazi esküvők közé, mivel ők már legalább harmincadjára házasodtak össze akkor.

-          Ha gondolod, a rendelkezésedre bocsájtok egy, már-már profinak mondható esküvőszervezőt.

-          Kicsodát? – vonta össze a szemöldökét.

-          Alice-t – közöltem.

Emily néhány pillanatra elgondolkozott, majd tétovázva kezdett beszélni.
-          Nem tudom, hogy elvállalná-e…

-          Ó, persze, hogy el! Rengeteg szabad ideje van, ráadásul imád szervezni, és megjegyzem, tényleg nagyon profin csinálja – ajánlottam a nénikémet.

-          Hát… jól jönne a segítség néhány dologban. Én azt se tudom, hogy hogyan fogjak hozzá.

-          Te csak írd össze a vendégek listáját, a többit Alice elintézi – mondandóm végére érve vetettem Emilyre egy szikrázó mosolyt, majd ő is visszamosolygott.

-          Rendben…

Ebben a pillanatban az erdő felé fordítottam a fejem. Jellegzetes farkas illat töltötte meg a levegőt, valamint nagyméretű lábak hangos, de ritmusos léptei hallatszottak a fák közül.
Láttam Emilyn, hogy ő még nem észlelte a srácok közeledését, bár néhány másodperc múlva már ő is hallotta.

Amikor megpillantottam Samet az erdő utolsó fái között, már tudtam, hogy néhány másodperc múlva már láthatom Jacobot. A szívem már a gondolattól is gyorsabban vert, a lélegzetvételeim is egyre gyorsabban követték egymást.

Sam megfontolt léptekkel haladt előre, majd ahogy közelebb ért, vetett egy mosolyt Emilyre. Az ő nyomában Paul sétált zsebre dugott kezekkel, meglehetősen lazán. Örültem, hogy nem látszott rajtuk semmiféle aggodalom. Tehát a környéken minden rendben van.

Mámoros öröm ragadt magával, amikor végre Jake is megjelent. Amint észrevett előrefurakodott Sam és Paul között, és a lehető leggyorsabban rohant oda hozzám.

Egyetlen szót sem szólt. Ahogy odalépett hozzám, tekintetét az enyémbe fúrta. Néhány pillanatig elmerült a szemeimben, majd karjait a derekam köré fonta. A mellkasára húzott, és éreztem, hogy a testem milyen erővel préselődik az övéhez.
Olyan szorosan ölelt magához, hogy félő volt, hogy nem kapok levegőt, de ebben a pillanatban nem érdekelt volna az sem, ha megfulladok, csak öleljen tovább!

A többiek tűnődve néztek minket, bár egy időre megfeledkeztem a jelenlétükről. Amikor újból eszembe jutott, hogy nem kettesben vagyunk, teljesen elpirulva próbáltam kiszabadulni az ölelő karok fogságából.

Úgy láttam, mindenki jót mosolyog rajtunk, bár Paul nem fogta vissza magát, ő hangosan felvihogott.
Jake vetett rá egy sötét pillantást, majd a tekintete újból rám tapadt, és egyik karjával könnyedén átfogta a derekamat.

Most éreztem azt, hogy hazaértem. És most már tudtam, hogy ez hiányzott annyira. Milyen rég óta vártam rá, hogy Jacob ilyen önfeledten öleljen magához. Ha tudtam volna, hogy ez egy nyaralásból való visszatérésemkor következik be, akkor már régen elutaztam volna.

-          Milyen volt a nyaralás? – kérdezte Jacob. Számomra úgy tűnt, hogy a hangjában őszinte kíváncsiság cseng.

-          Nagyon jó! Gyönyörű helyeken jártunk, és remekül éreztem magam – meséltem lelkesen.

Jake futólag elmosolyodott. Mióta meglátott csak engem nézett, kivéve azt az egy pillantást, melyet Paulra pocsékolt.
Már – már úgy éreztem, hogy a tekintetét rám szegezték, bár én ezt kifejezetten élveztem.

-          Na gyere, el kell mesélned mindent, méghozzá részletesen – húzott maga után.

-          Hová megyünk? – kíváncsiskodtam.

-          Csak a partra – érkezett a válasz.

Gyorsan köszöntem a többieknek. Hirtelen még izgatottabbá váltam attól a gondolattól, hogy kettesben lehetünk.
És ez így volt tökéletes. Ahogy kézen fogva sétáltunk a tengerpart felé, úgy éreztem, hogy bárhová vele mennék, csak legyen mellettem.

2010. augusztus 21., szombat

Ízelítő a 11. fejezetből

Ha minden jól megy, akkor holnap érkezik a 11. fejezet!
Hoztam belőle egy rövid részletet egy kis kedvcsinálónak!




Mámoros öröm ragadt magával, amikor végre Jake is megjelent. Amint észrevett előrefurakodott Sam és Paul között, és a lehető leggyorsabban rohant oda hozzám.

Egyetlen szót sem szólt. Ahogy odalépett hozzám, tekintetét az enyémbe fúrta. Néhány pillanatig elmerült a szemeimben, majd karjait a derekam köré fonta. A mellkasára húzott, és éreztem, hogy a testem milyen erővel préselődik az övéhez.
Olyan szorosan ölelt magához, hogy félő volt, hogy nem kapok levegőt, de ebben a pillanatban nem érdekelt volna az sem, ha megfulladok, csak öleljen tovább!

2010. augusztus 15., vasárnap

10. Fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy  tegnap estére ígértem a frisset, de délután elment a net, és este, amikor visszajött, nem voltam itthon. Hullafáradtan estem haza, így már a frisset feltenni sem volt erőm, így mára halasztottam.
Ma reggel direkt korábban keltem, csak azért, hogy még átolvassam és feltegyem a fejezetet. Remélem megérte.

Aztán: KÖSZÖNÖK MINDENT!!!
A sok kommentet, a majdnem 10000 látogatót, és a 40 rendszeres olvasót! Elképesztően hálás vagyok nektek!

Más: Szerintem ez a fejzet nem sikerült olyan jól, bár ennek eldöntését rátok bízom. Szeretném, ha most is sokan leírnátok a véleményeteket!

Jó olvasást!
Ui: A lentebb látható képet még a múlt héten csináltam. Tetszik??



10. Összezavarodva

Két hét múlva

Megint a folyóparton ültem. A családom éppen csomagolt, a tervek szerint nemsokára indulunk haza.

Két csodálatos hetet tudhattam magam mögött. Minden nagyszerű volt. Túráztunk a lenyűgöző élővilágú esőerdőben, csónakáztunk az Amazonason, az szabadidőmet pedig Nahuellel töltöttem.

Ezelőtt nem kedveltem különösebben, de most nagyon a szívembe lopta magát. Vele nem tudtam nem jól érezni magamat. Folyton megnevetetett, és vágyakozva nézett, amikor néha percig kacagtam.
Annyira másként viselkedtem, amikor vele voltam, mintha más ember, vagyis félvámpír lettem volna. Viszont nemcsak ezek tűntek igaznak. Ő olyan… természetes volt a számomra.

Most búcsúzni készültem. Viccesnek találtam, hogy két héttel ezelőtt Jacobtól kellett elköszönnöm, most meg Nahueltől.

Azt hittem, hogy nehéz lesz ez a két hét Jake nélkül, de kevesebbszer gondoltam rá, mint amennyire számítottam.

Ebben a pillanatban úgy éreztem, Nahueltől még nehezebb lesz búcsút vennem, hiszen Őt egy jó darabig nem láthatom majd. Kétségkívül rossz lesz nélküle. Hiányozni fog. Eddigi életemben még sohasem érzékeltem semminek sem a hiányát, most mégis – pedig még el sem utaztunk – teljesen átjárt.

Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megjelent a folyóparti kis „birodalmam” kapujánál, majd lassabb léptekkel közelebb suhant hozzám.
Egy hűvös tenyér meleg érintését éreztem a vállamon, melynek nagy részét szabadon hagyta vállpántos ruhám.

-          Rossz lesz nélküled – suttogta a fülembe néhány pillanat múlva.

-          Igen, nélküled is – ismertem be a lehető leghalkabban. – De nem kell, hogy így legyen. Gyere velünk Forksba! – javasoltam lelkesen.

Bele sem tudtam gondolni, hogy milyen lehetne nélküle. Annyira valószerűtlen volt, hogy mindössze két hét alatt olyannyira megszoktam a jelenlétét, hogy szinte fizika fájdalommá vált a tudat, hogy több száz, sőt talán több ezer mérföldnyire legyek tőle. De mégis! Hiszen annyira jó volt vele! Annyira jó, amikor mosolyt csal az arcomra minden második mondatával. Olyan szuper lenne, ha velünk jönne, és otthon is lenne egy nevettető barátom.

-          Mennék szívesen, Nessie – mormolta szinte a hajamba – De  nem hagyhatom itt az életemet.

-          Miért nem? – Hirtelen megfordultam, hogy szemben legyek vele, és a szemébe nézhessek. Utóbbi kérdésemet valódi értetlenséggel, magyarázatra várva, de elszántan tettem fel, miközben igyekeztem tekintetem az övébe fúrni.

-          Mert… - itt elakadt, a szemeiben szomorúság tükröződött.

Tudtam, hogy ha nagyon akarom, rá tudom venni arra, hogy Forksba jöjjön. Elhatároztam, hogy mindet megteszek ezért. Tisztában voltam azzal is, hogy nem jó dolog befolyásolni őt, de már-már betegesen magam mellett akartam tudni, és tudtam, másképp ezt nem érhetem el.

Teljesen összezavarodtam. Mintha nem is én lennék. Miért akarom ennyire, hogy Nahuel velünk jöjjön? Hiszen otthon vár Jacob! Akkor most hogy is van ez?

Nem tudtam semmit. Ott álltam mozdulatlanul a folyóparton, közvetlenül az értetlenné vált Nahuel előtt.

Nagyot sóhajtottam. Jacobot kihagytam a számításaimból. Önző voltam, és csak magamra gondoltam, de rá nem. A Farkasom puszta gondolatától is átjárt a jól ismert melegség.

-          Felejtsd el… - sóhajtottam.

Nahuel egy másodpercig csak hangtalanul méregetett, majd végre megszólalt.

-          Miért? – kérdezte összevont szemöldökkel - Nem értelek, Nessie! – tette hozzá halkan.

-          Én se magamat – motyogtam az alattam elnyúló sziklát bámulva.

Hűvös keze az állam alá nyúlva felemelte a fejem, hogy a szembe nézhessen. Néhány pillanatig elmerültünk egymás tekintetében.
Végig csak egy dolog zakatolt újból az agyamban; Jacob, Jacob, Jacob. Nem bánthatom meg! Őt szomorúnak látni nagyobb fájdalom lenne számomra, mint elviselni Nahuel hiányát.

-          Renesmee! – a hangja bársonyosan, de mégis parancsolóan csengett. – Én már egyáltalán nem értem, hogy mi történik! Mondd el, mit szeretnél. Kérlek!

Szemeiben úgy hullámzottak a legkülönbözőbb érzelmek, mint tőlünk alig egy méternyire az Amazonas.

-          Maradj itt, Nahuel! – sóhajtottam lemondóan. – Nem akarom, hogy miattam változtass az életeden.

Utáltam magam. Eljátszottam az önzetlen lányt Nahuel előtt, aki inkább lemond róla, csakhogy neki jó legyen.
A helyzet persze nem ez volt. Természetesen Jacob miatt akartam, hogy Nahuel itt maradjon.

Teljesen tanácstalan voltam. Az előttem álló félvámpír kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem.

-          Maradj…! - súgtam.

Úgy tűnt, elgondolkozik valamin. Töprengve ráncolta össze a homlokát. Feszülten vártam, hogy végre mondjon valamit.
Biztosan őrültnek nézett. Egyik pillanatban még arról győzködtem, hogy jöjjön velünk Forksba, a következő percben pedig már azt akarom, hogy itt maradjon.

-          Hiányozni fogsz – nyögte ki végül. A tekintete újból szomorúan csillogott.

Nem tudtam mit mondani. Mégis mit felelhetnék? Azt, hogy ő is hiányozni fog?  Ez persze igaz lenne, csakhogy van valaki, aki még ennél is jobban hiányozna hosszútávon.
Nahuel varázslatos hatása alá kerülve majdnem elfelejtettem Jake-et. De nem szabad! Tudom, hogy mennyire rossz lenne nélküle.

Ha eddig hülyének éreztem magam, akkor most már teljességgel elmeháborodottnak. Anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna Nahuelre, visszarohantam az óriási faházhoz.

-          Mi a baj, Nessie ? – kérdezte csodálkozva Anya.

-          Semmi – vágtam rá, majd tovább szaladtam.

Kerestem egy csendes sarkot, ahol meghúzhattam magam, és ahol senki sem kezd el faggatni. De sajnos ez ebben a családban nem ilyen egyszerű.
Apa egy darabig csöndben szemlélt távolról, majd közelebb lépett, és leült mellém a földre. Percek teltek el, de ő nem szólt semmit.

-          Mit akarsz? – kérdeztem kicsit élesebben, mint ahogy azt akartam.

-          Renesmee – Csak ő szokott mostanában a teljes nevemen szólítani. Annyira gyönyörűen mondta ki a nevem, hogy szinte énekeltek a szavak. – Tudom, hogy mennyire megkedvelted Nahuelt. És azzal is tisztában vagyok, hogy Jacobot is szereted, és nem akarsz neki fájdalmat okozni azzal, hogy Nahuelt hazaviszed – itt rövid szünetet tartott, majd egy nagy levegővétel után folytatta. - Nessie, én azt szeretném, ha a saját érdekeidet néznéd. Tudom, hogy Jacob fontos a számodra, de ha azt szeretnéd, hogy Nahuel velünk jöjjön, akkor ne korlátozzon az, hogy mi lesz Jacobbal. Tedd azt, ami neked jó, kicsim.

Egy másodpercig értetlenül bámultam rá, majd felháborodottsággal a hangomban kiáltottam.

-          Apa! Te most ugye nem Jacob ellen beszélsz?

Hát ez szuper! Tudom, hogy apának Jacob nem a szíve csücske, de azért megérthetné, hogy nekem fontos.
Gondolom, ő szívesebben látná Nahuelt mellettem.

-          Neeem, Nessie, dehogy! Én csak azt szeretném, hogy neked jó legyen. Akkora baj ez? – kérdezte mosolyogva.

-          Én meg azt szeretném, hogy Jacobnak és Nahuelnek is jó legyen! – kiáltottam.

Dühösen pattantam fel a földről, majd nagy léptekkel trappoltam ki a házból. Miért van az, hogy senki se ért meg?

Sehová sem mehettem, csak a folyóparti sziklára. Ott most is gyönyörű volt minden. A napfény szikrázva csillogott az Amazonason, de most kivételesen nem érdekelt a lenyűgöző látvány.

Dühös voltam. Nem tudtam, hogy pontosan kire, csak úgy általában az egész világra. Remek! Úgy látszik, kezd eluralkodni felettem a hisztis énem. Már csak ez hiányzik!

-          Nessie, nyugodj meg! – szólított meg néhány lépésnyi távolságról Nahuel.

-          Nem tudok – jelentettem ki.

-          Dehogynem! – még közelebb lépett hozzám. – Azt hiszem, abban egyet értünk, hogy az lesz a legjobb, ha én most itt maradok. Jobb lesz így neked, de ismerlek, magadtól ezt sose mondanád.

Értetlenül bámultam magam elé. Mikor is lett Nahuel ilyen önfeláldozó?

-          Persze nem ígérem, hogy nem látogatlak meg hamarosan Forksban – folytatta, majd egy széles mosolyt vetett rám.

Én is elmosolyodtam. Nahuel majd meglátogat minket, de előtte lesz időm előkészíteni a terepet.

-          Nessie! Gyere, mindjárt indulunk! – szólított Esme.

Úgy láttam, még mindenki a házban búcsúzkodik, így még volt nekem is néhány percem.

-          Remélem, tényleg hamarosan meglátogatsz! – fordultam újra Nahuel felé. – És tényleg hiányozni fogsz. – tettem hozzá.

Nahuel egy kis ideig csendben méregetett. Nem tudtam, hogy mit akarhat. Ahogy lassan közelebb hajolt, már minden világossá vált. Nem tudtam mit tegyek. Elhajoljak? És mi van akkor, ha akarom, hogy megcsókoljon?

A lélegzetvételeim és a szívverésem azzal arányosan lettek egyre gyorsabbak, ahogy arcaink között egyre csökkent a távolság, majd hűvös, de puha ajkai az enyémekhez értek.  Ekkor úgy tűnt, hogy Nahuel észbe kapott, és mégsem csókolt meg igazából, inkább szorosan magához ölelt, bár ebből sokat nem érzékeltem, mert a teljes döbbenet uralkodott rajtam.

Miért akart megcsókolni, és végül is miért nem tette? Éreztem, hogy amikor egy rövid pillanatra az ajkai az enyémekhez értek, a szívverésem tempója a sokszorosára gyorsult.
Ennek ellenére mégsem éreztem olyan intenzív érzéseket, mint amikor Jacob ajkai közelítettek felém.

Még egy halk viszlátot elsuttogtam, majd a házba rohantam. Már csak rám vártak. Elköszöntem Hulientől és a három amazoni nővértől, majd a többiekkel együtt futásnak eredtünk.
Alig egy óra alatt elértük azt a helyet, ahol a kocsikat parkoltuk le, és onnantól azokkal folytattuk az utunkat.


A repülőút még rövidebbnek tűnt, mint idefelé, de talán csak azért volt így, mert most még kevésbé hagytak szabadulni a gondolataim.

Teljesen összezavarodtam. Miért akart megcsókolni Nahuel?
Most akkor mi lesz? Vajon hiányoztam egyáltalán Jacobnak? És mikor látogat meg Nahuel? Reméltem, hogy a kérdésekre a válaszok az „igen”, és a „nagyon hamar” lesznek.

A kérdések egész úton betöltötték az elmémet, de amikor a gép leszállt a seattle-i reptéren, mind kiürült a fejemből, csupán egyetlen egy dolognak hagyva helyet, és csak egyetlen személy viszont látására koncentrálva;

Jacob!