6. Kétségbeesés

Először is elnézést kérek, hogy ennyit késtem, de alig volt időm. A második dolog, amire felhívnám a figyelmeteket, az a két új blogom. Ezek miatt késtem annyit a fejikkel, úgyhogy nézzetek be ezekre az oldalakra.

 Az egyiket a pályázati munkáimnak és stb.-nek hoztam létre, és ma fel is tettem egy novellámat, ami maúgy Nessie-s :)

A másik a The stars of my sky nevet viseli, és ez tulajdonképpen Nikki After New Dawn című fic-je, Edward szemszögében.

És íme a hatodik fejezet :)

Oda akartam rohanni Jacob-hoz, de Rosalie visszatartott. Nem emlékszem arra, hogyan került mögém, de mindenesetre erősen szorított a karjai közt, jóformán levegőt se kaptam. Zokogva próbáltam kiszabadulni, de erre képtelen voltam, és egy idő után csalódottan hagytam fel a próbálkozással.

A könnyeimtől továbbra se láttam semmit, csak néha hallottam fájdalommal teli kiáltásokat és sikításokat. Tudni akartam, hogy mi történik, de egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a sírást. Tompán érzékeltem, ahogy arrébb rántanak, majd hallottam egy hatalmas puffanást azon a helyen, ahol az előbb még mi álltunk.

Éreztem, ahogy a szél az arcomba csapódik, nem fogtam fel, hogy mi történik.

Haragudtam magamra. Most egészen biztosan terhére vagyok mindenkinek, ráadásul Jake is miattam sérült meg. Nem akartam sírni. Segíteni akartam nekik valahogyan.

A könnyeim egyre lassabban hullottak, így legalább már felfogtam valamit a körülöttem történő eseményekből. Meglepődve vettem észre, hogy már nem ott vagyok, ahol a harc folyik. Valaki elhozott onnan, ugyanis most az erdőnek egy másik pontján álltam.

Körbenéztem, hogy megtudjam ki az, aki elhozott onnan. Egy homokszín bundájú farkast pillantottam meg, akit rögtön felismertem.

Seth csak néhány lépésnyire távolodott el tőlem, és feszülten figyelt a vészjósló hangok irányba. Kérdezni akartam, de tisztában voltam vele, hogy úgysem tudna válaszolni, legalábbis farkas alakban biztosan nem.

Próbáltam a hallásom segítségével megtudni, milyen messze vagyunk a csatától. Jókora távolságra lehettünk, ugyanis a zajok meglehetősen távolról hallatszottak.

Nem voltam képes semmit pontosan kivenni, csak találgattam.

Seth megdermedve állt, és erősen koncentrált valamire.

Nekem arra kellett odafigyelnem, hogyne felejtsek el lélegezni. Úgy éreztem, a következő pillanatban elájulok, de mégsem történt semmi. Seth időnként felém fordította a fejét, de amikor meggyőződött róla, hogy még egyben vagyok, rögtön visszafordult, és figyelmesen hallgatta falkatársai gondolatait.

Lassan kezdett felemészteni az őrült kétségbeesés. Biztos akartam lenni benne, hogy a családom és a barátaim mind épségben vannak, mert nélkülük nem tudnék tovább létezni. Seth igazán elmondhatná, hogy mi történik! Igazából nem tudom eldönteni, hogy az e a jobb, ha fogalmam sincs arról, ami a harctéren zajlik, vagy az, ha tudom, mi történik.

Félek a dolgok végkifejletétől. Rossz előérzetem volt, bár ilyen tekintetben semmiben se lehettem biztos, hiszen nem látom a jövőt, nem úgy mint Alice.

Alice puszta említése is újabb pánikrohamot indított el bennem. Akaratlanul is a családomra gondoltam, és azért fohászkodtam magamban, hogy éljék túl  mindannyian.

Az idő lassan telt. Annyi dolog kínzott belül, hogy nem voltam képes másra terelni a figyelmemet. Ugyan minek? A végeredmény úgyis az, hogy szörnyen érzem magam.

Csak álltam és vártam, hátha történik valami.

Hirtelen Seth felém fordult, majd a fejét hátra lendítette, mintha olyasmit akart volna, hogy másszak fel a hátára.

Nem tudtam, miért akar cipelni, amikor én is tudok vele lépést tartva futni a saját lábamon.

Nem ellenkezhettem. Felmásztam Seth hátára, az arcomat pedig a bundájába rejtettem. Éreztem a hátamon az erősödő szelet, ahogy egyre gyorsabban haladt.

Elképzelésem sem volt, hogy merre akar vinni, de legalább már nem álltam tehetetlenül egy helyben.

Amikor Seth lassított, tudtam, hogy megérkeztünk. Felemeltem a fejem és óvatosan körbenéztem.

Hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá rajtam amikor megpillantottam néhány méterre tőlem a házunkat. Helyesebben a Cullen-házat, de hát nekem ez is ugyanúgy az otthonom volt, mint az a házikó, amiben hárman laktunk.

Az ajtóban abban a pillanatban megjelent Apu. Nem tétováztam, csak rohantam hozzá és a karjaiba vetettem magam. Olyan boldog voltam, hogy jól van.

            - Apu! Jól vagy? És a többiek? Mi történt? – hadartam idegesen.

            - Nessie, kicsim! Én jól vagyok, de hosszú lesz mire mindent elmesélek. Talán menjünk haza.

Valahogy olyan furcsa volt. Mintha halogatni akarná a beszámolóját a történtekről. Az is feltűnt, hogy nem válaszolt az egyik kérdésemre, arra, hogy mi történt a többiekkel. Az arca is kifejezéstelen volt, csak egy egészen halvány mosoly futott keresztül rajta, amikor meglátott.

Ahogy a házhoz értünk, kezdett feszültté válni a légkör. Odabent csak állt, és nézett maga elé, szerintem azon tűnődött, hogy mit is mondjon nekem.

Mikor már elegem lett a hallgatásból, megtörtem a csendet.

            - Apu! Mondd el, mi történt, és kérlek ne próbálj szépíteni a dolgokon. Az igazat szeretném hallani! – jelentettem ki elszántan.

            - Nessie! Igazából nem történt semmi különös, csak téged elküldtünk Seth-tel a biztonság kedvéért, nehogy valami bajod essen. – Látszott, hogy megválogatja a szavait, és nagyon ügyelt rá, nehogy valami rosszat mondjon, vagy elszólja magát. – Nincs semmi baj… - mondta megnyugtató hangon.

            „Én ezt nem hiszem el! Apu, érzem, hogy történt valami rossz…” – üzentem felé gondolatban.

            - Kicsim….Az a helyzet… – úgy tűnt, tétovázik, nem tudta eldönteni, hogy megmondja-e az igazat, vagy talán csak azt mérlegelte, hogyan fogok reagálni.

Rosalie - mintha csak érezte volna, hogy Apunak szüksége van a segítségére, mert egyedül nem képes semmit se mondani - jelent meg az ajtóban szürke, enyhén fájdalmas arckifejezéssel.

            - Edward! Hagyd….úgyis meg kell tudnia! – közölte színtelen hangon  – Nessie, drágám, kérlek ne ijedj meg…

Az ereimben megfagyott a vérem. Arcul csapott a kétségbeejtő felismerés, hogy valami szörnyűség történt…