8. fejezet

Végre, végre, végre! Elnézést a késésért, de kárpótlásképpen ez egy egész hosszú feji lett ;)

Mást most  nem fűzök hozzá, majd minden kiderül! Ja, és a következő fejezetekben nem lesz hiány meglepő fordulatokban :)

Jó olvasást!

Kérlek komizzatok, mert az nagyon sokat jelent nekem!

8. Búcsúzkodás Renesmee módra

Amikor felébredtem, éreztem, hogy valaki figyel. Lassan nyitottam ki a szemeimet, majd álmosan néztem körbe a szobámban.

Anyu az állát támasztva ült az ágyam melletti székben.

- Jó reggel, Kicsim – suttogta, amikor észrevette, hogy ébren vagyok.

- Jó reggelt, Anyu – motyogtam, miközben átfordultam a másik oldalamra.

- Hogy érzed magad? – kérdezte óvatosan.

- Egész jól – nyújtózkodtam, majd lassan feltápászkodtam az ágyamról. – Jacob? –kíváncsiskodtam.

- Gyorsan gyógyul, már sokkal jobban van, mint tegnap – mondta a távolba meredő tekintettel.

Lassan eltámolyogtam a gardróbig, hogy felvegyek egyet az Alice által összevásárolt ruhatáram darabjai közül.

Anyu megvárta, amíg felöltözöm, majd együtt indultunk a nagyház felé.

A lábaim egyre gyorsabban vittek előre. Az agyamban egyetlen gondolat dübörgött: mindjárt láthatom Jake-et.

Carlisle dolgozószobáját kórteremmé alakították, amiben helyet kapott egy kórházi ágy is, azon feküdt az én sérült farkasom, kötésekkel borítva.

- Szia – szólaltam meg zavartan, néhány másodpercnyi hallgatás után. – Hogy vagy?

- Helló Kislány – köszönt vissza egy halvány mosoly kíséretében.– Ne aggódj! Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – bökött az állával a karján lévő kötésre. – Ráadásul nagyon gyorsan gyógyul.

- Az jó – bólintottam bizonytalanul.

Anyu időközben helyet foglalt egy bőrfotelben, és csöndesen hallgatta a beszélgetésünket.

- Te nem ülsz le? – kérdezte furcsán Jake.

- De – válaszoltam ülőhely után kutatva, de nem találtam semmi jót. Végül az ágy végében foglaltam helyet, Jake hosszú, izmos lábai mellett.

- És Te hogy vagy, Nessie? – érdeklődött aggodalmaskodó hangon.

- Egész jól – feleltem Neki ugyanazt, amit néhány perccel ezelőtt Anyunak. – Meddig leszel még ágyhoz kötve?

- Nem tudom, talán még két-három nap – tűnődött az ablakon kibámulva. – De erről Carlisle-t kellene megkérdezned – fordult újból felém.

A levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget, aminek nem jöttem rá az okára, akár hogyan is próbáltam helyrerakni a dolgot magamban. Régebben azért szerettem Jake-et, mert vele mindig olyan felszabadult voltam, és jókat nevettünk, bármilyen helyzetben.

Csöndben bámultam magam elé, amikor hirtelen éles csörömpölés hallatszott odalentről.

- Mi volt ez? – ugrott fel idegesen Anyu a fotelből.

- Nem tudom – rántottam meg egykedvűen a vállam.

- Megnézem, mi történt – indult sietősen az ajtó felé.

Továbbra is némán figyeltem, ahogy odakint a könnyű szél az egekig érő fenyő ágaival hadakozik.

Éreztem, hogy valami változott, és nem csak bennem. Mintha most Jake is másképp gondolna rám.

- Csodálkozom, hogy eddig nem látogattál meg, csak most jöttél ide – húzta el a száját Jake.

- Én jöttem volna – kezdtem halkan tiltakozni. – De Apu nem engedett ide korábban.

Ő azt mondta, hogy a saját érdekemben, és most kezdem belátni, hogy igaza volt.

- Jól tette – bólintott lassan, elgondolkozva. – Ha jobban belegondolok, jobb, hogy nem láttál akkor.

Ezen elrágódtam egy kicsit. Ezek szerint, tegnap még Jake igen súlyos sérülésektől borítva nyomta az ágyat. Valószínűleg borzalmas hatással lett volna rám, ha akkor itt vagyok. Ha ez igaz, akkor tényleg nagyon gyorsan gyógyul.

- Hogy nekik állandóan veszekedni kell… - sóhajtotta bosszúsan Anya, miközben visszaült a fotelbe.

- Mi történt már megint? – kérdeztük Jacobbal egyszerre.

- Rose hozzávágott egy vázát Emmetthez, ugyanis megint összevesztek – közölte unottan.

Jake és én óriási nevetésben törtünk ki, alig tudtam abbahagyni. Emmett és Rose veszekedései majdhogynem mindennaposnak számítottak Rosalie sértődékeny természete miatt, igaz, eddig vázadobálás nem nagyon fordult elő.

- Jó reggelt mindenkinek! – lépett be az ajtón Carlisle szórakozott mosollyal az arcán. – Hogy vagy Jacob? – kérdezte, miközben az ágy mellé lépett.

- Kösz, Doki, elég jól – válaszolta lelkesen. - Szerintem nemsokára le is lehet rólam szedni ezt a sok vackot – tette hozzá, miközben az egyik oldalát körülvevő kötésekre mutatott.

- Majd meglátjuk… - motyogta Carlisle, majd alaposabban szemügyre vette Jake állapotát. - Úgy veszem észre, egyre gyorsabban gyógyulsz – jegyezte meg némi csodálkozással a hangjában. – Ha ez így megy tovább, akkor legkésőbb holnap leveszem a rögzítéseket.

- Köszönöm – vigyorogta Jacob.

- Inkább a gyors gyógyulásodnak köszönd – jegyezte meg egy halvány mosoly kíséretében a nagyapám. – Nem is tudom, hogy mi lenne Veled, ha ki kellene várnod a normál gyógyulási időt…

- Megőrülnék… - közölte a türelmetlen páciens.

- Úgyse láttunk még veszett farkast – jelent meg Emmett az ajtó előtt, aki valószínűleg az előbbi veszekedés miatt kialakult morgós kedvét igyekezett egy kis tréfálkozással elhessegetni.

- Na mi van, a Szöszi nem ütött ki azzal a vázával? – gúnyolódott Jake.

- Gyenge próbálkozás volt a részéről, ha ezzel akart eltenni láb alól – kacarászott a mókamester.

- Ki mondta, hogy ki akartalak nyírni? – kérdezte Rosalie foghegyről, a földszintről.

Biztos voltam benne, hogy az elkövetkezendő két napban puskaporos lesz ott a hangulat, ahol ők ketten megfordulnak.

Valakinek figyelmeztetnie kellene Esmét, hogy a kedvenc törékeny tárgyait rejtse el valahová, mielőtt a gyűjteményéből újabb darabok esnek áldozatul Rosalie haragjának.

A nénikém kérdésére senki sem válaszolt, mindenki csöndben maradt.

- Azt hiszem, én megkeresem Alice-t – közöltem, majd felkászálódtam kényelmes ülőhelyemről.

Örökmozgó nagynéném felkutatására irányuló szándékom olyan hirtelen jött, hogy még engem is meglepett.

Nem kellett sokáig keresgélnem, tekintve, hogy Alice már tudta, hogy vele akarok beszélni, mivel minden elhomályosodott előtte.

- Mit szeretnél, Nessie? – kérdezte mosolyogva, miközben betáncolt a nappaliba.

- Utazni! – kiáltottam fel.

- Szinte gondoltam – nevetése csilingelve töltötte be a szobát. – Nekem viszont van egy ötletem – húzott magával a kanapé felé.

Miután leültünk, Alice megvárta, míg kényelmesen elhelyezkedek, majd belekezdett az utazás szervezésének részleteiben.

- Hé hé hé… - szakítottam félbe, ahogy tudatosult bennem a szándéka. – Nem úgy volt, hogy Angliába megyünk? – vontam fel a szemöldököm.

- Hát… - Alice töprengve harapdálta az alsó ajkát. – Zafrina nagyon régen látott, biztos örülne, ha meglátogatnánk őket.

- Ha ennyire akarod, hát legyen… - motyogtam. Végül is, nekem is hiányoztak az Amazonas mentén élő barátaink.

- Remek – mosolygott nénikém. – Megyek, szólok Edwardnak – mondta, majd kilibbent a házból.

Két nap múlva

A ház melletti tisztáson lágy szellő lebegtette hosszú, vöröses hajamat. Mozdulatlanul vártam, hogy Jacob megérkezzen.

El akartam búcsúzni Tőle, mielőtt elindulunk. Nagyon sajnáltam, hogy Ő nem jöhet velünk, de muszáj volt maradnia. Sam utasítást adott, hogy minden farkasnak őriznie kell a környéket. Nagyon tartanak a Volturi visszatérésétől, ellenben velünk. Neheztelnek ránk, amiért ilyen bizonytalan időszakban „nyaralni” megyünk.

Ahogy meghallottam a hátam mögül a könnyed léptei hangját, egy pillanatra belegondoltam, hogy mennyire fog hiányozni.

Ahogy odaért, gyengéden a vállamra tette a kezét. Rögtön megfordultam, már csak azért is, hogy belenézhessek a gyönyörű, sötét szemeibe.

- Köszi, hogy eljöttél! – ezt, és egy széles mosolyt sikerült csupán kipréselnem magamból.

- Örülök, hogy el akarsz köszönni tőlem – ő is mosolygott, de olvadt étcsokoládé szín szemében bánat csillogott.

Nagy levegőt vettem, és számba vettem a lehetőségeimet. Hogy is zajlik egy általános búcsúzkodás?

Na jó, ez már önmagában is buta kérdés, ugyanis nálunk semmi sem zajlik normálisan.

De mégis, mit mondhatnék Neki?  A „viszlát, majd két hét múlva találkozunk!” elég furcsán hangzana.

- Hiányozni fogsz… - szaladt ki a számon, mielőtt még jobban belegondoltam volna, hogy hányféleképpen lehet ezt értelmezni.

- Nekem is – suttogta, miközben közelebb hajolt az arcomhoz.

Nem értettem, miért reagált erre annyira furcsán a szívem. Üteme egyre gyorsult, végül már rettentően hangosan és szaporán verdesett.

Az ajkaink között vészesen csökkent a távolság, de a gyorsaságban egy rakétával versenyre kelő szívem legnagyobb bánatára Jake megállt néhány rövidke centiméterre az arcomtól.

Abból a szempontból nem jelentett gondot, hogy így legalább elkerülöm az esetleges szívroham lehetőségét, bár a veszély még mindig fennállt, ugyanis már-már megbabonázóan nézett a szemembe.

- Viszlát, Nessie – súgta szinte az ajkaimnak, majd hátrébb hajolt.

Ahhoz, hogy meg tudjak szólalni, először is kellett egy nagy levegő, ami kitisztította a fejemet, és lelassította a szívem ritmusát is.

Másodszor, szükségem volt néhány másodpercre, hogy rájöjjek, hogyan is kell beszélni, majd mikor felfedeztem, még ki kellett gondolnom, hogy pontosan mit mondjak.

- Ööö… Viszlát Jacob! – dadogtam.

Na, most már joggal érezhettem magam elmebetegnek. Mégis mit gondolhat rólam? Mindegy, az a fő, hogy megnyugodjak.

Dehogy mindegy! De most tényleg az a legfontosabb, hogy ne essek össze ájultan, magamat szidni ráérek később is.

Vetettem rá még egy hosszú, utolsó pillantást, majd sebes léptekkel elindultam a ház felé. Talán két hét alatt elfelejti, milyen hülyén viselkedtem. Talán…

Jól tudtam, hogy erre halvány remény sincs.

„Bárcsak ne lenne olyan jó a memóriája!... Bárcsak tényleg megcsókolt volna…!”